Ülök a parkban,egy padon. Előttem vadidegen emberek haladnak el;fiatalok,idősek,jól öltözöttek,szegények vegyesen. Én mindegyiknek a tekintetét keresem-próbálom meglátni bennük önmagukat.Hova tarthatnak?Ki várja őket otthon?Mit érezhetnek most?Suhannak át fejemben a kérdések. Néha egy-egy ember észreveszi,hogy figyelem.Ilyenkor visszanéz rám,tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik-aztán az idegen ijedten lesüti szemeit,s lépéseit meggyorsítva halad el előttem. Fél rám nézni-fél,hogy ily módon kiadja nekem féltve őrzött titkait. Attól tart,rájövök,megcsalta párját;hazudott szüleinek;súlyos bűnt követett el;esetleg nem tudja kiheverni kedvese elvesztését,s emiatt sötét gondolatok gyötrik. Sajnos boldog emberrel ritkán találkozom;azonban egyre több az olyan,aki boldognak hazudja magát. Ezek az emberek úgy gondolják,érzéseik,gondjaik csakis rájuk tartoznak,azokból a külvilág semmit nem tudhat meg. Ők azt hiszik,azzal,hogy környezetüket félrevezetik,bajaik egy csapásra eltűnnek. Az ilyenek nem mernek a szemembe nézni-tudják,átlátok rajtuk,előttem nincs titkuk,hiába is próbálják takargatni,a szemük mindent elárul. Ezért inkább kerülnek engem,s mikor pár év múlva rájönnek,hogy problémáik nem oldódtak meg maguktól,kétségbeesésükben véget vetnek reménytelennek hitt életüknek. Pedig remény mindig van;lehet,hogy egy őszinte pillantásuk,egy beszélgetés megoldotta volna gondjukat.Ezért kérlek:nézz a szemembe,ne fordítsd el a fejed!