Kelly blogja

Fájdalomtól eltorzult arccal fekszem a sárban. A gondolataim már rég elszálltak. Kívülről látom önmagam, vércsíkos arcomat. Szemem nem mozdul, csak nézi az eget, mely viharos. A távolban kék villámok villannak s fák hasadnak szét, súlyuk alatt. Testem nem mozdul, ébredni kéne e szörnyű álomból. Közelebb lépek hozzá. Megrémiszt, amit látok s hátralépek. Vízzel teli tócsák válnak vörösé véremtől. Fekete ruhám szakadt s néhol vértől csillogó. Letérdelek magam mellé. Félve nyújtom ki kezem, hogy megérintsem testem. Lassan nyúlok arcom felé, várom a tapintás érzését, de elmarad. Kezem lassan áthalad fejemen. Sárban lévő kezem megrándul. Egy pillanat alatt hátrébb ugrok testemtől. Gondolatok nincsenek bennem, nem értem, hogy mi lett velem.
Hideg szél kezd el fújni, s hajam nem lobog s fázni sem fázom. Fölállok és szaladok, s egyátalán nem fáradok. A villámok egyre közelednek. Az eső lassan szemerkél. Vizes nem vagyok, ruhám tiszta nem szakadt.
A távolban, hol testemet hagytam, valami kék villog, emberek mozognak. Arra gondolok, hogy vissza kéne mennem, de nem mozdulok. Innen a távolból nézem, ahogy testem egy zsákba teszik. Valamiről beszélgetnek, de nem hallom, utána a zsákot a kocsira teszik és elmennek.
Újra egyedül vagyok a sötétségben. Újra villámok csapnak le és dörög az ég. Az eső szakad, de ebből mit sem érzek én, a szél is átfúj rajtam, most már biztos, meghaltam.
Ürességet érzek a semmi közepén. Egy pillanattal később megmozdul a világ, elmosódik szemem előtt. Próbálom a könnyeket kitörölni a szememből, de nem megy, hisz szemem nem könnyes.
A világ eltűnt, ahol eddig voltam, a sötétség, gonoszság. Ez a világ fehér és boldog, az emberek is boldogan mennek, harag, gyűlölet nincs közöttük. Magamra nézek. Fekete ruhám immár fehér lett, tiszta és rendezet. Odalépnek hozzám és üdvözölnek, mint barátjukat, szólni nem tudok, csak bámulok. Fel nem tett kérdésemre választ kapok. – Nem a menny s nem a pokol csak egy szebb világ, hol a boldogság nem csak álom.